Áron hívott reggel, mert elaludtam. 7-előtt keltem, f8-kor meg már vidáman beszélgettünk a rajtban. Tamásék is jöttek, de "csak" az ötvenesre Marosig. Klassz tempóban kocogtunk egészen NHH-ig. Az inóci-nyiladékot az idei esőzések egy brutál vízmosássá változtatták. Nagyon nehéz terep, és Áron sérült achillesánek odatett. Vissza is vettünk a tempóból, törökmezőig lazáztunk. Itt Áron azt mondta kiszáll, nem jön fel Juliánus-toronyba. Adott nekem Magnesium-pezsgőtablettát, amitől egyből görcsberándult a gyomrom. A kulacs felét ittam csak meg, kiöntöttem a maradékot. Így aztán víz nélkül mentem fel a toronyba. Ez volt a második csapás. Fennt a toronyban az ellenörző ponton nem adtak, csak 3 dl vizet, merthogy kell másoknak is(Mivan, ez most komoly? Az.). Ez volt a negyedik csapás, mert a lefelé innen nem sétagalopp. Amúgy is jobban nyomtam törökmezőtől, hogy behozzam a lemaradást(ez mondjuk rátesz 1 lapáttal a második csapásra). 1-kor lenn is voltam a révnél, pont láttam kihajózni. Aztán viszont Sifivel kb. 1,5p alatt szeltük át a Dunát. Kicsit hamarabb értünk át mint a rév... Fel is merült, hogy csak jobb lenne csónakázni délután, egész nap futni az erdőben elég nagy hülyeség. Másik parton Levente várt minket, akivel folytattam az utamat. Ő teljesen pihent volt, nyomtuk is renesen Nagyvillámig, meg még utána az emelkedőkön. Ez volt az ötödik csapás, amit már nem viselt a rendszer. Totális szétcsúszás, de azért még értelmes tempóban jutottam el Kisrigó vendéglőig. Innen Dobogókő lett egy rémálom. Annyira kész voltam, hogy a fejemet alig tudtam tartani, a szemeimet meg nyitva. Szédelegtem. De nem baj, sétálunk, kibírjuk. Gyűjtjük a tapasztalatot, krízis management. Dobogókőn kóla, zsíroskenyér(hogy legyen már valami rendes kaja is), de nem esett jól. Illetve amit nagyvillám óta ettem, minden nagyon rosszul esett. Fenn volt minden a torkomban, folyamatos böfögés-hányinger, nullaerő. Dideregtem, libabőrös voltam. Leültem 5p-re, ez megint hiba volt. Mikor elindultam lefelé, jött egy görcshullám, meg kellett állni, minden-mindenhol görcsölt. Vánszorogtam lefelé. Aztán arra gondoltam, hogy most össze kell szedni magam, mert végig kell menni. De lehet, hogy ma megnézzük, hol a fal, addig nem fogom feladni. Psztkereszten viszont már rendesen kocogtam megint, de nem bírtam enni egyáltalán. Sótablettám elfogyott. Zivatar összeállt, kezdett esni. Nem nézett ki nagyon bíztatóan a következő pár óra. Aztán a szurdokban egyszerre csak jött minden kifelé. Amit az előző 2-3 órában bevittem. Minden. Nem is értettem, hogy fér a gyomromba ennyi. 3 ütemben kb. 1 liter cucc. Aztán a brutál görcsroham. Mozdulni sem tudtam. A jobb lábfejem befordult, úgymaradt, csombjaim beálltak, lovaglóm behúzott. Fél perc után kezdtem botorkálni, majd sétálni. Felhívtam Áront, hogy ez most a fal. Kész, vége, feladom.

Aztán sétálgatás közben ittam, elkezdtem kocogni. Ment. És nem éreztem, hogy kő lenne a gyomromban, fel voltam szabadulva. Aztán lenyomtam egy gélt. Végre hatott. Éreztem, hogy felszívódik, és megjön az erő. Pár perc múlva 140-145-ös tempó, pont ahogy ezt a túrát terveztem. Viszont Áron már jön. Felhívtam, hogy Csobánkára jöjjön, oda van rejtve úgyis a cucca (fejlámpáját ide rejtette). A zivatar full bejött, brutál szakadt az eső, irgalmatlan dagonya lett, sötétedett. És még 5km, aztán jön Sonymári Téglagyár, és a túra legundorítóbb szakasza. Eső, dagonya, sötét, kutyák. És azért persze nem most kezdtem a napot, az előző 3 óra nem múlik el nyom nélkül (pláne nem az előző 10!). Meg úgyis 14-15óra lenne a vége (13-14-et terveztem). 

Álltam az esőben a nyitott kocsiajtó mellet. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, de nem kívántam ezt az utolsó külvárosi szakaszt. Pillanatig gondolkoztam, aztán beszálltam. Biztos belül tudtam, hogy eleget vezekeltem...