Royal Enfield-et bérelek, mert tizenévesen azt nézegettük morot-revű magazinban a bátyámmal, hogy ha majd egyszer nagyok leszünk, elmegyünk Indiába, és hazamotorozunk egy enfielddel. Na jó, nem megyek vele innen haza, de Dunche-be csak eljutok. Azt hiszem megfelelő az izgatottsági szintem megint, mert azt álmodom, hogy egy kereszteződésben jobbról jön a teherautó, és kivasal..hát itt ugye balra hajtanak. 6-os indulás, az utak borzalmasak, de a bringa nem az enyém, állok a nyeregben veretem át szegénykémmel a köves szakaszokat. Csak a gumit ki ne csípje valami éles kő. A teló folyton felüt, de mire odaérek visszajönnek a régi motoros érzések, döntöm, teszem, ahogy kell, pedig 2007-ben eladtam minden motoromat, nehogy a gyerekek ezt lássák. De nem véletlenül motoroztam 16éves korom óta, most nagyon jó móka! A rendőrposztokon simán átjutok, maszkban vagyok, és a piros pehelykabátom állapota bármelyik porterével felveszi a versenyt. Senki európai nem jön ide ilyen motoron ilyen ruhában, bele vagyok olvadva a közegbe. Egyedül a NP határán kell megmutatnom a papírokat, néznek furán, hogy egyedül jövök. Kamuzok, hogy csak motorozni jöttem. Fel sem merül a belépő, ide már mindenki azzal jön. Eljutottam Dunche-ba, 1-0! Megyek a faluban fel-le, látom hogy a motorok kertekben állnak, van ahol sok is. Megállok egy helyen, egyből mondja a gyerek, hogy 1-3 nap 500. Oké, be is állok, kérdezem tőle a sherpát. Félek, hogy a túristaút elején lesz a nagy ellenőrzés, inkább legyen velem helyi, ki ne dobjanak. Mondom a gyereknek, hogy gyors sherpa kell nekem, mert holnap reggel itt vagyok. Gosaikundába? Odavissza? Kizárt! Nevetnek rajtam, hogy olyan nincs. Mondom, hogy van, mert én 4óra múlva fent vagyok a tónál. Oké, akkor visszaadja a lóvét. Kezet is rázunk rá. Közben telefonál egyet, meg is jelenik egy fiatal gyerek motoron, gumipapucsban. Vele menjek, ő gyors. 4000/napot (12eFt) akar a srác, én meg mondom neki, hogy kapsz most egy ezrest, egyet gosaikundában, ha fel tudsz velem jönni, egyet pedig mikor visszaértünk. Oké? Beleegyezik, addigra ott egy másik gyerek, aki átadja emberemnek (Ganes) a futócipőjét, és átveszi a motort a gumipapuccsal. Ez meg leszáll, és ahogy van kockásingben, pehelymellényben baseballsapkában elindul velem a hegyre. 100m után a laposon már kiabál, hogy ’brother, slowly, slowly”. Nem hajlandó futni a laposon, de mikor odaérünk a meredekhez, már én kapaszkodom, ott jó a tempó. 1000m szint után veszek neki egy levest a lodge-ban, én nyomok egy kólát, és szaladunk tovább. Később felezünk egy snickerst. Sajnos 3800m körül a gerinc kicsit kilaposodik, így el is tűnik mögülem, de itt már én sem vagyok villám. Benyomok még egy fél snickerst, és felszédelgek Gosaikundába. Gyönyörű tengerszemek, és körben 5000+ hegyek. 4:16-nál állítom az órát, 4480m. Alig látok, cukorra van szükségem. Iszom egy fekete teát, benyomok pár kekszet, kissé jobb. Nem hiszik el az időmet, de nemsoká megjön Ganes is. Ő is KO, de elmeséli mi volt, és innentől félistennek néznek. Előkerül nigma Sherpa, akinek az arcán látom, hogy már járt itt-ott. 15.000-et (45eFt) akar a surya peak-ért, ugyanis nincs látható út a hegyre. Kiröhögöm, akkor nem megyek mondom. Max 5000 (15eFt), és lehet bármelyik 5000+ itt. Van 3 is, a legközelebbi a Gosaikunda Ri. Ganes mondja, hogy megvár, addig pihen. Elindulunk fel, de nem vagyok önmagam, mikor kicsit felmegy a pulzusom, már szédülök de rettentően, erőm alig. 4700-ig még van nyom, utána a hatalmas kőtömbökön ugrálunk-mászunk, kifejezetten jó az ilyen mikor szédelegsz. Ráadásul a csúcs mászós, de nem nehéz…Hát ez remek, pont ilyen elfoglaltságra gondoltam ma délután. Ráadásul egy nepáli mondja, azt hova tegyem? Sziklák alatt mászunk ki az előcsúcsra a törmeléken. Nézegetünk felfele, mikor indul meg valami. Ezek a sisakot nem ismerik, én a Merára nem hoztam, oda nem kell. Hamarosan az előcsúcsról már látom, hogy ezt ma nekem nem kell csinálni: még kőtömbökön kéne átmászni, és utána van egy 50m-es fal is, bár jól szét van törve, biztos valami repedésnél kell feljutni a tetejére. 4932 körül vagyunk, de be kell látnom, hogy ezt mára elszúrtam, ilyen magasságban az evésre jobban kellett volna figyelni. Mivel a fentalvás volt a tervem, lehetne reggel megint próbálkozni, de ki tudja hogy alszom majd. illetve megint tartalékkal kell számolni. Mi van ha este megyek hazafele, és elesem, vagy lerohad a motor? Másnap repülünk! Úgyhogy lemegyünk, megköszönöm neki, és kifizetem. 

Ezek a tavak itt fent ilyen szent tavak, mert állítólag a shiva isten a villáját szúrta a hegybe, és attól fogva vannak. Én inkább tengerszemnek nézem őket, de a helyiek komolyan veszik, és jönnek tömegesen fel ide elmerülni a szent vízben. A turisták 98%-a helyi. A ház telivan koppon, és nagyon szimpatius fiatal csapat működteti. Közösen megkajál mindenki (dalbat, naná), sokat beszélgetünk, aztán mennek sorban alukálni az emberek. Én pedig 11 körül azon kapom magam, hogy 5 nepáli huszonévessel ülök a kályha körül, veszettül gyúrják a hasist, mennek körbe az óriástölcsérek. Hát én sem vagyok kutya, kijut belőle. Hosszú volt a nap, a végén bekapom a fejbeverőset, elszédelgek a szobámba. Ők még maradnak. A „szoba” falc nélküli deszkafalakból áll, van egy nyílás üveggel, és egy ajtó lakattal. Villany nincs, de két priccs van. Cipő le, és már bent is vagyok kabátostul a paplan alatt. Szerencsére nem fázom, és csak 5-kor kelek. 4500-on ez nem is rossz. Felkeltem Ganest, aki a padláson fekszik egy pokrócon, neki nem jutott „szoba”. A srácoknak még jó lehetett az este, mert már ugyan mozgolódás van, viszont a konyha csendes. Beteszem a vacsora árát a könyvbe (itt minenhol van egy hosszúkás könyv, amibe írják a fogyasztást), és a teliholdban elindulunk. Nehezen megy a futás, de ahogy ébredünk, ahogy jön fel a nap, és ahogy csökken a magasság egyre élénkebbek vagyunk. Jönnek szembe a népek, és Ganes (ahogy felfele is) mindenkinek mond valami vicceset, mert nevetnek. Aztán a laposokon megint hallgatom, hogy brother, brother, slowly, slowly, de már nem érdekel. Aztán egy nagyon meredek, nagyon lépcsős helyen megelőz, én meg csak a technikáját figyelem, és próbálok rajta maradni. Ezek itt minden követ meglépnek. Nagyon pontosan, kicsiket és fürgén lépnek, szinte folynak le a hegyről, jó nézni. Zoknija nincs, a cipőjét be nem köti, de mégsem csúszkál a lábán, noha tegnap láttam, hogy van a talpán egy jókora seb. az sem zavarja, ha 6-8cm peremeket kell meglépni, nem lassít olyankor sem, és nem válik döcögőssé a mozgás.

Valahogy híre ment a tegnapi akciónknak, és lefele már egy csomóan köszöntenek, drukkolnak, sőt szelfit akarnak velem, illetve páran próbálnak jönni velünk lefelé. Az utolsó 500m szinten 4-en leszünk, és olyan jól be is hergelődünk, hogy a móka vége csőgázas, én még a faluba vezető emelkedőt is tolom. Így aztán várnom is kell ganesra, aki 20p-vel utánam jelenik csak meg 2 cimborájával, bicegve. Addigra elkészültem, kitoltam a motort. Megígértem neki, hogy reggeli Dunche-ban lesz. Nagyon el van kámpicsorodva, és közli, hogy akkor még 2000-et adjak, mert fent is aludtunk. Mivel elegem van a lehúzásból , csak az ezresét adom, de azt el sem akarja venni, reggelizni sem akar velem. Valami levéllel dörzsölgeti a lábát, szomorkodik a padon, és mondogatja, hogy „2000 brother”. Annyira cukik ahogy ott közösen duzzognak. Simán összeverhetnének, elvehetnék minden pénzem, még a motoromat is, de itt az agresszió legkisebb jele még fel sem tud bukkanni.

Felülök a motorra, és csak a hegy alatt egy forgalmas csomópontban reggelizek be egy jó dalbatot! Utána elképesztően jót motorozok haza, meg délután még Julival végigmotorozzuk Baktapur és Katmandu környékét.  

Hát a síelésért biztos nem, a hegyekért eléggé nem, de a motorozásért már igen, az idegent is szerető ember miatt pedig abszolút ide kellett jönni.